No Flash Player :(

A Mount Blanc megmászása...

Kezdjük talán a legelején: 2010-et írunk, Lehellel és Előddel főzünk Pozsony mellett egy tóparton. Ők az a két erdélyi srác, akik fejükbe vették, hogy körbetekerik Európát. Mindamellett meghódítanak két csúcsot is, a Grossglocknert és a Mont Blancot. Ez utóbbira a tervek szerint 2011 júniusában kerül sor. Az én fejemben már kész volt nagyjából a terv: ami biztos, hogy augusztus 14-re (vasárnap), Majer István születésének előestéjére érek haza. Visszafelé számolva tehát kicsit módsítok az utamon: korábban indulok, hogy Chamonix-ben találkozzunk, és együtt megmásszuk Európa legmagasabb csúcsát...

2011 májusában a srácok már fél Európát körbetekerték, amikor elindultam. Sajnos már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a tervezett időpontot ők a nehéz tél miatt nem tudják tartani, így lemondtam a hegymászásról, a randevút pedig Rómára tettük át. Emiatt azonban tudtam, Szicília kimarad. Végülis aztán Nápolyban sikerült összehozni a találkozót, ahol természetesen megvitattuk a magashegyi élményeket is. Egyre jobban erősödött bennem a tudat: igen, én is meg tudom csinálni!

 

 

Most itt vagyok a hegy lábánál. Felpillantok rá: hiszen csak itt van, szinte karnyújtásnyira. Mégis három napig tart felfelé az út. Teljesen mások itt a távolságok! A hegy megmászása önmagában nem nehéz (amennyiben jó az idő), hiszen nem technikai mászásról van szó, a hegyoldal nem meredek. Mégis embert próbáló feladat, mivel majd’ 5000 méterrel a tenger szintje felett más a világ. Az emberi szervezetnek idő kell az akklimatizációhoz (erre a legalkalmasabb a mozgás, ami jól jön a szél elleni védőfal építésénél sátrazás esetén).

Jelentem, nincs hegymászó tapasztalatom. Pár alkalommal másztam falat (boulder), ennél kevesebbszer gerinctúráztam. Sokan felelőtlenségnek tartják így nekivágni a Mont Blanc-nak. De én hittem benne. Természetesen előtte felmértem minden kockázatot, több olyan emberrel is konzultáltam, akik már jártak itt, utánaolvastam az interneten... a lényeg: tiszteljed a hegyet és légy vele tisztában, hogy akkor mész fel rá, ha Ő azt megenedi.

Na de nézzük is akkor sorjában, hogyan is zajlott a "gerinctúra”:

Először is, kellett nekünk hozzá Papp Klára. Ő 81’ óta él Párizsban, 94’-ben mászta meg a Mount Blancot. Hegyi vezetővel. Frank napokig tanította őket a felszerelés használatára... Miután Klárát levélben meggyőztük, hogy célunk nemes, nem pedig keményfejű, meggondolatlan kósza ötlet, írt Franknak, hogy tudna-e nekünk segíteni.

Frank éppen a szülői házat újítja fel. Itt kaptunk helyet, amellett Toncsi is és én is egy csomó felszerelést (egyedül hágóvasat kellett bérelni, mert Frank lába kisebb). Kocsival eldobott minket Le Houches-be (ejtsd: lézús) és útnak eresztett. 1200 m-ről kezdtük meg a gyaloglást. A csomagunk iszonyat nehéz volt, ráadásul én nem sokat tudtam aludni az éjszaka (Toncsi pl. a viharról semmit nem tudott). De úton voltunk, tele reménnyel, kérdésekkel, izgalommal... meg egy csomó nehéz dologgal. Reggel indulás előtt még esett, ezért nyirkos, párás volt a levegő, ami még megnehezítette a haladást. Ez a szakasz egyébként csendes, erdőn keresztül halad, és kevesen járnak erre, hiszen legtöbben a vasutat választják. Mi úgy gondoltuk, hogy az utunk csak így lesz teljes (nem beszélve a jegy áráról), ráadásul akklimatizálódáshoz is jó.

Származási hely: mont_blanc

Vizet nem sokat vittünk, gondoltuk lesznek patakok útküzben. Hát rosszul gondoltuk (azaz volt egy barnás-szürkés folyó valahol a mélyben). Fent, 2300 m környékén sikerült találnunk egy gleccserpatakot, abból pumpáltunk vizet, s raktunk bele pezsgőtablettát. Ezután keveredtünk össze egy litván csoporttal (3 fiatal srác, és egy öreg csóka, aki túrabot nélkül, keresztbekulcsolt kézzel cammogott felfelé,hólapáttal a csomagjában). Letértünk az útról, s a gleccser alatt kötöttünk ki. Nem is nagyon lehet szavakban kifejezni azokat a hangokat, morajlásokat, amiket az kiadott magából. Fantasztikus élmény volt, mindenképp megérte ezt a kis kitérőt. Közben Klára nyomon követett minket, és már küldte is az sms-t, hogy rossz felé megyünk.

Származási hely: Toncsi képei

Mikor megláttuk a menedékházunkat, nagyon megörültünk. Úgy éreztük, már csak percek kérdése és ott vagyunk. Ezek a percek kérem szépen órák voltk, és sokszor el-eltűnt a szemünk elől a pici szürke házikó. Este hat után értünk oda, de még így is mi voltunk az elsők. Elődék javaslatára mi is a padlástérbe fészkeltük be magunkat, hiszen itt van a legmelegebb (ámbár legsötétebb). Később megjött egy cseh csapat, akik elmesélték, miként ragadtak fent több napra a vihar miatt a hegyen. Később még aztán érkeztek mindenféle népek...

Kora reggel szerettünk volna indulni, hiszen a sziklék ilyenkor még meg vannak fagyva. Nem igazán sikerült, kilenc körül indultunk el talán. Az egyik legveszélyesebb szakasz egy folyosó, ahol szinte folyamaton potyognak a sziklák (évente több ezer tonna). Itt ki kell várni az „üres járatot” aztán futás. Nem hosszú, nincs talán 200 m sem, de figyelni kell a lábad alá is és a fejed fölé is (és hát ugye nem vagyok én kaméleon). Egy drótkötél is húzódik ott, amihez ki lehet magad biztosítani. Mint UTÓLAG megtudtuk, az a téli időszakban használatos. Először kevés kötelet hagytunk, vissza kellett fordulni (közben meg egy fickó ordibált velünk, hogy nem vagyunk normálisak, az életünkkel játszunk...).

Ezután amolyan via ferrata rész következett. Mi inkább kikötöttük magunkat, hiszen tapasztalatlanul, a csomagokkal a hátunkon a szél bármikor kibillenthet. De egyébként simán mászható bitosítás nélkül is. Annak ellenére hogy azért fárasztó, nagyon élveztem: nem túl technikás, de azért mégis csak hegyet mászol. Közben elszaladt...elnézést, felszaladt mellettünk egy srác, kezében egy sportkamerával, amibe magyarul beszélt. Károly, egy esküvő után kocsiba ült, elvezetett Chamonix-ba, most pedig itt szalad előttünk egy kis hátizsákkal. Pár szó után engedtük is, hagy menjen a saját tempójában. Felefelé egyébként nagy volt a tumultus, sokat megelőztünk, de sokan meg is előztek. Délután felé pedig megkindult a szembeforgalom is.

Származási hely: Toncsi képei

Két órakkor értem fel a Gütterhez, Karesz és Toncsi ekkor már fent vártak kipihenve (tudjátok, én nem ietem el a dolgokat:) Károly azon kívül, hogy sok-sok hasznos infoval ellátott, megtámogatott ilyen-olyan finomságokkal is (kiskolbász, energiaszeletek). Szerencsénkre pont akkor szabadult fel egy elég jó kis sátorhely. Neki is álltunk a falat megnagyobbítani, hiszen ahogy Karesz mondta: ahány centivel lóg túl a sátrad a falon, annyi órával alszol kevesebbet az éjjel. Itt ugyanis már kemény tél volt, hó, szél, fagypont közeli hőmérséklet. MINDENKI falat épített: valaki hólapáttal, volt aki hófűrésszel téglákat vágott... mi is tégláztunk, csak a mieink kerekek voltak az edényeim miatt. Miután fellállt a sátor, nekiálltunk havat olvasztani a vacsorához ill. ivóvízhez (a Gütterben 5 euroért lehet 1,5 l vizet venni). Az alacsony légnyomás miatt itt lassabban forr fel a víz. Ámbár időnk az volt.

Miután jóllaktunk és a kulacsaink is tele voltak vízzel, megpróbáltunk rendet rakni a sátorban, hogy beférjünk. Nem kis kihívás, mondhatom! Kulacsok, ruhák a hálózsákba, hogy meg ne fagyjanak reggelre. Beöltözni viszont nagyon nem kellett, az egy fokos hálózsákomban egy réteg technikai aláöltözetben nagyon jól éreztem magam (talán éjjel aztán felvettem egy pulóvert). Aludni viszont nem tudtunk. Az elején még beszélgettünk, aztán a szél egyszer ugyan elállt vagy két percre, de hát az izgalom, meg a többi ember – merthogy egy mini-woodstok van odafent minden este. Miután megcsodáltuk a naplementét aztán végleg jó éjszakát kívántunk. A terv, hogy hajnali kettőkor kelünk.

Ébresztő talán nem is kellett volna, hiszen olyankor felébred az egész mini-woodstock. Mikor kinéztünk, már javában bandukoltak felfelé az emberek, fejlámpájukkal szépen kirajzolva az utat. Próbáltam pár szelet nutellás kenyeret betolni a fejembe, kisebb-nagyobb sikerrel. A biztonság kedvéét bevettem egy fájdalomcsillapítót is, hiszen nár tegnap este óta nyomott volt a fejem (a ritka levegő mellett sokban hozzásárult a kialvatlanságom is). Három előtt sikerült elindulnunk. Lépkedtünk felfele, mint a Delta főcímében. Lassan haladt a sor, sokan ki-kiálltak pihenni, felszerelést igazítani, harapni valamit... Toncsi ment elöl, mint a gép. Aztán egyszer csak történt valami: egy pár sétált visszafelé...

Ekkor tudatosult talán csak bennem, miről is van itt szó. Ilyen magasságban a szervezet könnyen feladhatja: egyszerűen megálljt parancsol. Mélyen tisztelem azokat, akik ennyivel a cél előtt meg tudták hozni a helyes döntést. Sajnos nem tudtam nekik ezt elmondani, pedig hátha adott volna nekik akkor némi erőt. Milyen picik vagyunk mi emberek. Mondhatjuk, hogy bármit el tudunk érni, amit csak akarunk... de mégiscsak a természet az úr!

Nem tudom pontosan, mi minden járt még a fejemben. A leginkább talán az, hogy: jobb...bal...jobb...bal... Minden egyes lépésben munka van, minden egyes lélegzetvétel szinte nehéz. Lassan kel fel a nap. A fejlámpát már kikapcsoltam. Közben még két páros fordult vissza. Miután aztán feljött a nap, már nem tudtam megállapítani, hogy már a csúcsról jönnek-e vissza, vagy ennyi volt. Tényleg igaz lehet, amit Frank mondott: naponta kétszáz ember körül vannak odafent, de ebből csak cca. 160 ember jut el a csúcsig...

Három óra hossza az út felfele. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz. Az utolsó szakasz, konkrét gerincmenet, óvatosnak kell lenni, hiszen nagy a szél, és sokszor elég meredek a gerinc.  De fent vagyunk, Európa tetején! Reggel hétkor. A Mont Blanc „csúcsa” egy fél teniszpálya méretű lapos terasz. Nagyon erős a szél és nagyon hideg van. Rengeteg ember próbál fényképezkedni, aztán 10-15 perc múlva indulnak is le, részben, hogy legyen helye másnak, részben meg hát... tényleg nagyon hideg a szél! Kereszt nincs, mivel pár év alatt ellepné a hó.

Származási hely: mont_blanc

Fénykép jobbról-balról, majd indulhatunk is le. Természetesen az agy kikapcsolva. De nem is szabad még örülni, hiszen innen még le is kell ámm menni. Az a lefelé viszont nem ment olyan könnyen, mint gondoltam. Hiába volt bebugyolálva a kulacsom, abban csak jégkása volt, amit nem eset olyan jól inni, ami miatt a dehidratáltság jelei kezdtek rajtam mutatkozni: fáradt voltam, nyomott a fejem, émelygett a hasam. Először csak sima hegyi betegségnek gondoltam, ám amikor aztán lent a Gütternél ittam az öt euros vízből, egyből jobban lettem – lefelé már úgy szögdécseltem a sziklákon, mint egy hegyikecske. Na de odáig még el kellett jutnom. Szegény Toncsi biztos már azon töprengett, hogyan hozza le ezt a szerencsétlent a hegyről. Igazából nem volt vészes, csak részben spóroltam az energiával (kérdezzétek meg a testvéreimet a csokikról), részben pedig a térdeimet is óvtam.

Származási hely: mont_blanc

Délben, a Gütternél egy jó meleg sátor fogadott, ott pihentünk egy nagyon, majd megindultunk lefelé. Érdekes mód, délután lévén meglepően kevés kőpotyogás volt a folyosón. Ismét a Le Rougnes (lö ronnye) menedékházban aludtunk. Ismét elsőnek értünk oda, ismét a tetőteret laktuk be, és ismét megtelt a ház lengyelekkel. De most nagyon!

Lefele jövet egyébként azon gondolkodtam, hogy most más ember lettem-e. Nem éreztem magam abszolút különlegesnek emiatt. Azonban mégis csak ott motoszkáll leghátul valami, hogy azért mégiscsak... mégiscsak hatalmas küzdelem volt, és igen! Megcsináltam, mert meg akartam csinálni... mert meg tudom csinálni! Vissza fogok még ide jönni, abban biztos vagyok.

Másnap, szépen, nyugodtan, öregesen... kilenckor felkeltünk, megreggeliztünk, összepakoltunk és elindultunk lefelé. Először azon gondolkodtunk, vajon azért nehezebb-e a táskánk, mert ismét közelebb vagyunk a tengerszinthez, de aztán rájöttünk, hogy ismételten belekerültek a felszerelések, ruhák...

Kettőkor értünk Le Houches-ba, ahonnan busszal mentünk Chamonix-ba. Na, ott a buszon már mi is éreztük, hogy a négy napos „expedíció” után más az illatunk, mint a többi embernek... Chamonix-ba Frank kijött elénk, majd miután letusoltunk egy 85’-ös Bordóival ünnepeltük meg a sikeres „gerinctúrát”. Köszönöm Frank, köszönöm Klára, köszönöm Toncsi... és köszönöm azoknak is, akik hittek bennem, valamint azoknak is, akik nem – hiszen ők is erőt adtak! Éljen a Mont Blanc!

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Which is the best web hosting? Read my just host review and compare it with ipage. Find a reliable hosting provider.
Joomla Templates by Joomla Hosting